Egy siófoki nagyzenekaros koncert kezdete előtt beszélgetünk. Hogy készül egy ilyen estére?
Bereczki Zoltán: Ilyenkor én már hajnali ötkor felkelek, nem tudok aludni. Ébredés után újra végigveszem a koncertet, átvariálom a sorrendeket, pörögnek a gondolatok a fejemben. Most ráadásul elég régen játszottunk együtt nagyzenekarral, mert a legutóbbi ilyen koncertet betegség miatt le kellett mondanom. Aztán összepakolok, elrakom a ruhákat, a saját mikrofonom. Ahogy megfogom a Michael Jackson-kalapomat, már kezdem is beleélni magam az estébe. Szeretek nagyon korán ott lenni a koncert helyszínén. Ott már nekem kell lenni az egész este energiaközpontjának. Bárki jöhet hozzám a csapatból kérdezni, és én is odamegyek beszélni mindenkivel, hogy adjak egy-egy impulzust. Próbálunk még minden lehetőséget megragadni a próbára. Aztán eszünk is valamit együtt, mert kell egy kis lazulás.

Közvetlenül a színpadra lépés előtt mit tesz?
B. Z.: Öt-tíz perccel kezdés előtt mindig nagyon izgulok. Érdekes, hogy ez az évekkel és a rutinnal egyáltalán nem változik. Korábban még a koncertek elejét is túlizgultam, és az első pár perc sosem volt olyan, mint szerettem volna. Ha lehetne egy kívánságom, akkor az biztos az lenne, hogy ez a szörnyű izgulás a fellépések előtt tűnjön el az életemből, mert ez borzalmas érzés.

Van bármilyen kötődése a Balatonhoz?
B. Z.: Gyerekkoromban anyukámnak Siófokon volt kocsmája szemben a buszpályaudvarral. Nagyon jó emlékeim vannak erről, mert gyerekként néha ki is szolgálhattuk a vendégeket, és olyankor az volt a szabály, hogy megtarthattuk a borravalót. Persze amikor összegyűlt a pénz a strandbelépőre, akkor rögtön abbahagytuk a munkát: „Szia, anyu, leléptünk!” Két nyár telt így. Később anyuék Balatonakarattyán és Balatonvilágoson vettek telket. Gyerekként nekem Dunavarsányban teltek a nyaraim a nagyszülőknél, az én gyerekeim most ezt már a Balatonnál élhetik át.

A családja elkísérte a koncertre?
B. Z.: A nagyobbik lányom, Zorka most itt van velem. Magától akart jönni. Most jött meg a nyaralásból az édesanyjával, és azt hittem, csak egy estét alszik majd nálam, és a koncert miatt majd visszaviszem, de ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön Siófokra. Flóra pedig otthon maradt az anyukájával, ő vigyáz rá. A feleségem is elég fáradt, mert nemrég jött haza egy drámatáborból, amit imád, de nagyon kifárasztotta. Ez nagyon fontos az életében, hogy ott lehessen a gyerekekkel, taníthassa őket, így megoldottuk. A két nagymama is segített, de nekem is jó az ilyen alkalmakkor kettesben lenni a pici lányommal.

A feleségével mindketten ismert emberek, hogyan tudják megoldani, hogy ő is visszatérhessen a munkába?
B. Z.: Mindez szervezés kérdése. Egy nőnek szerintem nem kell feláldoznia a karrierjét, ha édesanya lesz. Már a feleségem is újra dolgozik, hamarosan új előadást is próbál. Nemrég már forgatott is. Annyi a lényeg, hogy amikor ő vállal feladatot, akkor én legyek szabad, és fordítva. Éppen ezért például a stáb, akikkel ő dolgozik, látja a közös naptárunkat, amiben mindkettőnk elfoglaltságai be vannak írva, és csak azokból az időpontokból választhatnak, amikor mindketten szabadok vagyunk. Innen is köszönöm a feleségem munkatársainak, hogy ilyen figyelmesek és rugalmasak. Még arra is lett volna lehetőség, hogy ha szükség van rá, Vica után vigyem a lányunkat. Ezt nem vettük igénybe, nagyon jól elvoltunk ketten. Most pedig én dolgozom, és szerintem nagyon jó a feleségemnek, hogy ő lehet kettesben Flórával.

Én úgy látom, Magyarországon még mindig az a gyakoribb, hogy úgy gondolkodunk: a feleség dolga, hogy otthon maradjon a babával, a férfi pedig nyugodtan építheti tovább a karrierjét. Önök azonban másik utat választottak.
B. Z.: Szerintem ez a korral is jár. Ilyenkor már mások a prioritások. A feleségem sem az a típus, akit állandóan a címlapokon látunk. Így van bennünk most eleve egy erős befelé fordulás, egymásra koncentrálunk, nem a külvilágra. Nem várom, hogy bárki kövesse a példámat, mert mindenki úgy éli az életét, neveli a gyermekét, ahogy szeretné. Ez most a mi modellünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha otthon vagyok, és én vigyázok a lányunkra. Akkor azt érzem, hogy nincs semmi más, csak az itt és most. Ez nekem nagyon jó. Ráadásul egy kisgyerek teljes figyelmet igényel. Flóra most állt fel, hamarosan szaladgálhatok is utána. Szerencsés vagyok. Nekem már megvolt az a zajos siker, amit az ezután vágyakozók szeretnének elérni. Hálás vagyok, hogy kaptam a sorstól egy másik életet, amiben már mások a hangsúlyok.

Forrás: Story Fotó Borzi Vivien